A sorozat követező cikkeiben Románia nagyobb, zsidó és magyar (magyar és zsidó) szempontból fontosabb városainak történetével ismertetem meg az olvasót. Ezen írásban Brassót és Kolozsvárt mutatjuk be.

Brassó (Brașov)

A város Dél-Erdélyben, Közép-Romániában található, napjainkban kb. negyed millióan lakják. A kordokumentumok 1492-től tesznek említést zsidókról, akik átmenetileg ott éltek, vagy keresztülvándoroltak a településen. Hosszú időn át a városban magyarok, románok és németek laktak. 1826-ban kaptak engedélyt zsidó családok arra, hogy letelepedjenek, két évvel később pedig már meg is szervezhették saját közösségük életét. 1865 és 1890 között a helyi közösség lélekszáma több mint tízszeresére, 103-ról 1198 főre duzzadt. 1860-ban zsidó világi iskolát alapítottak. A neológ és az ortodox szakadás 1877-ben következett be, az utóbbi közösség külön hitközséget alapított, azonban az iskolát mindkét kehila követői használták. A brassói közösség eléggé asszimilált volt, a többség a német és a magyar kultúrát, a kisebbség a románt tartotta sajátjának. 1930-ban több mint 2200 izraelita élt a városban. A második világháború alatt, a fasiszta hatalomátvétel következtében a zsidók vagyonát elkobozták, a közösségi épületekkel egyetemben.

A rehabilitált közösséget 1949-ben átalakították a romániai zsidó közösségek megszervezéséről szóló törvény értelmében. Két közösség helyett egységes ortodox szekcióval jött létre. A zsidó népesség száma Brassóban ekkor 1759 fő volt, 1956-ban pedig 4035, 1968-ban mindössze 2000. A XXI. század elején csupán néhány száz zsidó élt Brassóban, többnyire idősek, a többiek pedig Izraelbe vagy Nyugatra emigráltak.

Kolozsvár (Cluj)

Már a XVI. században említést tettek a zsidók jelenlétéről a városban. A Kolozsvár életében több évszázadon át betöltött szerepük igen csekély volt. 1835-ben a városi tanács adatai szerint mindössze 109 zsidó származású lakosa volt a településnek. Az 1846-os cenzus már 58 zsidó családról számol be. A közösség szép lassan kinőtte a Kül-Magyar utcában található kis zsinagógát, ezért az akkori Pap utcában építettek egy nagyobbat, klasszicista stílusban. Ez a sül, illetve az ezt körülvevő intézményrendszer, a rabbi-, a tanító,- és a mesgiah (vallási felügyelő) háza és a mikve (rituális fürdő) később az ortodox közösség szellemi és kulturális központjaként funkcionált. A német megszállás ideje alatt garázsként használták ezen intézményeket, 1945 után pedig pászkagyár és kóser hentes működött a helyiségekben. Sajnálatos módon 1990 óta TV-stúdió üzemel az egykori vallási központ helyén.

A Zsidó Kongresszus 1868-as pesti vármegyeházi gyűlése alapján a magyar zsidó közösségek három részre osztódtak. Kolozsvár zsidó lakosainak többsége az ortodox irányzathoz csatlakozott. 1875-ben a legkonzervatívabb szefárd közösség (melynek semmi köze nem volt az Ibériai-félszigetről származó szefárdokhoz) saját zsinagógát épített magának a Malom utcában. Ezt az imaházat 1927-ban megszüntették, röviddel 1945 után pedig lerombolták. Az utolsó itt működő rabbi Jekusiel Halberstam – akit egész közösségével együtt deportáltak – visszatért a holokauszt után, majd nem sokkal később Izraelbe vándorolt.

1947-ben 6500 zsidó élt a városban, akik három zsinagógában imádkoztak. A közösségnek volt kóser hentese és étkezdéje. A zsidó általános és középiskola újranyitotta kapuit, emellett egy tanácsadó iskolát is alapítottak annak érdekében, hogy a visszatérőket segítsék reintegrálni a munka világába. A kommunista hatalomátvétellel (1948) ezen intézmények bezártak, és a zsidók nagy számban vándoroltak Izraelbe vagy Nyugatra. 1970-ben a zsidók lélekszáma 1100 főre apadt. A XX. század elejére számuk kevesebb mint a felére, 500 főre csökkent.

A Nagyváradról írt cikkünk itt olvasható.

A zsidók a szomszédban sorozat első része, melynek az ukrán zsidóság a témája itt található.