New York fogalom – nem csak város, de életérzés, brand, az a bizonyos nálunk nagyobb erő, amire ilyen-olyan formában minden embernek szüksége van. New York személyiségét itthon is annyira jól ismerjük, hogy még a környékek, kerületek, körzetek nevéhez is tudunk mit társítani – nagyjából tisztában vagyunk vele, hogy az Upper East Side-on nagyon gazdag emberek laknak, hogy Brooklyn az underground egyik legpezsgőbb központja, és hogy a szomszédos New Jersey egy egész más világ.

Az újhullámos kultúra fellegvárának, Brooklyn körzetének szívében található Williamsburg, benne pedig az egyik legismertebb ortodox zsidó lakónegyed Izraelen kívül. A körülbelül 60 ezer haszid zsidó által lakta környéket Little Satmar-nak, azaz kicsi Szatmárnak is hívják – ennek oka, hogy lakói túlnyomó részben a Szatmár haszid mozgalom követői, akik az erdélyi Szatmár megyéből és Kelet-Magyarországról települtek New Yorkba, sokan közülük Holokauszt-túlélőként.

Választásuk annak idején nem véletlenül esett Williamsburgre. Bár Manhattanben is számtalan zsinagóga, vallásos és világi zsidó közösség van, Brooklyn mégis ideálisnak mondható a szatmáriak számára. Brooklyn ugyanis nem a zsúfolt és zajos Manhattan-félszigeten, hanem attól nyugatra fekszik, mégis közel van a sokak számára munkát adó pénzügyi negyedhez. Neve valaha a megfizethető lakásokkal volt egyenlő, mára viszont a dzsentrifikáció hatására már közel sem olyan olcsó környék. A ma grafikusok, művészek, programozók lakta körzetben sétálva mindenféle figyelmeztetés nélkül találhatjuk magunkat a haszid zsidók világában, ahol a manhattani hedoznimusnak és brooklyni individualizmusnak nyoma sincs.

Williamsburg közösségének életét egyfajta távolságtartó kíváncsiság övezi – talán pont a hatalmas kontraszt és az áthatolhatatlan zártságuk miatt. Ezen a környéken játszódik a népszerű Netflix-sorozat, az Unorthodox, és erről a közösségről írt évekig Donáth Anna is, aki újságíróként New Yorkban töltött éveiről A mások álma című regényében mesél. 

A hithű ortodox zsidók „egzotikusságán” túl (bár nekünk magyaroknak talán nem olyan meglepő ez, hiszen a hetedik kerületet sem kell elhagynunk hogy kapedlis, pajeszos férfiakkal vagy parókát viselő nőkkel találkozzunk) a környék híres a csodás és nagy hatású konyhájáról is: a pastrami szendvics, mákos bagel, és gefilte fish mind-mind New York klasszikusai közé tartozik. Bár ezek az ételek az askenázi konyha sajátjai, az egész városban hatalmas népszerűségnek örvendenek – rugelach szinte minden szendvicsezőben kapható, a Katz’s Delicatessen kóser pastramijáért pedig bármennyit hajlandóak sorban állni a turisták.

Ez a fajta kulturális kavarodás teszi New Yorkot azzá, ami. A szorosan egymás mellett élő kultúrák asszimiláló hatása azonban sokszor vegyes érzelmeket vált ki a helyiekből. Talán ebbe az érzésbe pillanthattunk be mi is, mikor februárban pár órát a haszid negyedben sétáltunk.

Borús, hideg napon jártuk be Williamsburg környékét a párommal – jó turistához hűen átkeltünk a legendás Brooklyn Bridge-en, találgattuk, mennyibe kerülhetnek az apró brooklyni lakások, beültünk reggelizni a kikötőbe, majd a zsidó negyed felé vettük az irányt. Mindkettőnknek fontos volt ez a vizit – a párom hónapokig élt Izraelben, én kamaszkorom óta olvasgattam a new yorki zsidóságról szóló cikkeket, így mindketten izgatottan vártuk az elképzelt találkozást.

Hogy mit vártunk ott pontosan, magam sem tudom – talán kulturális közelséget, a kelet-európai gyökerek összetartó erejét próbáltuk megtapasztalni. A párom azt tervezgette, majd bemegyünk egy kávézóba vagy delibe, összebarátkozunk valakivel, aki nyitottnak tűnik, veszünk egy héber betűs napilapot, megpróbáljuk elolvasni a szalagcímeket, esetleg korai ebédnek eszünk egy pastramit savanyú uborkával.

A valóság nem találkozott az elképzeléseinkkel. Ahogy kora délután sétáltunk Williamsburg lakóépületei között, nyitva tartó üzletet, kávézót, csemegést nem találtunk. Páran voltak csak az utcán – kalapos férfiak, akik tizenöt évvel ezelőtti, kinyitható telefonokba kiabáltak, és kabátos nők, akik hatalmas csapatokban tolták ugyanolyan babakocsiikat. Rajtunk kívül csak elvetve kószált arra turista, köztük egy csapat hirtelenszőke fiatal, akik talán hollandok vagy svédek lehettek. 

Míg a többi turistát egy pillantás nélkül kikerülték a helyiek, mi megfoghatatlanul, fokozatosan, de egyértelműen szorongani kezdtünk a ránk vetülő tekintetektől. Bár hosszú fekete télikabátban voltam, egyre meztelenebbnek éreztem magam, ahogy a velünk szembejövő nők és férfiak tetőtől-talpig végigmértek mindkettőnket. Még arra is emlékszem, hogy gyorsan lenézek a ruhámra, hogy vajon nincs-e rajtam valami szeméremsértő. Hirtelen elfogott a számomra jól ismert szorongás – nem vagyok elég zsidó ahhoz, hogy itt legyek, de túl zsidó vagyok hozzá, hogy csak úgy keresztülnézhessenek rajtam. Zavarok.

Nem gondolom, hogy a homlokunkra lett volna írva a családtörténetünk, mégis egyre nehezebb volt állni az ellenszenvesen pásztázó tekinteteket. Lesütöttem a szemem és próbáltam magam megnyugtatni, hogy ezek a szorongások csak az én fejemben fontosak – de ha ez tényleg így lett volna, akkor az identitásában magabiztos párom vajon miért húzza fel a vállát és von magához, mintha valami nem lenne rendben? Miért nem néztek át rajtunk, mint a többi turistán? Miért éreztem, hogy betolakodók vagyunk?

Hamar rájöttünk, hogy sem delikáteszben barátkozás, sem napilapvásárlás nem várható aznap délután. Irányba vettük Williamsburg egyik megfizethetetlenül drága hipszter kávézóját, és csöndben sétáltunk tovább, egyre inkább leszegett fejjel, többé már nem keresve a szemkontaktust, a közös gyökereket.

Emlékszem, hogy suttyomban (zakatoló szívvel) még lefotózom a gyönyörű askenázi vezetékneveket egy postaládán, és arra is, hogy legalább száz leparkolt babakocsi mellett siettünk el (pont az iskolaidő vége lehetett, az anyák jöttek nagyobb gyerekeikért).

A haszid negyednek olyan hirtelen lett vége, ahogy kezdődött. Nem volt több fekete kabátos alak (csak mi ketten), megszaporodott a graffiti, újra a hipszterek fővárosában voltunk. Mire eljutottunk a túlárazott újhullámos kávézóig, már kibeszéltük magunkból a furcsa ijedtséget és a csalódottságot, hogy sem haszid barátunk, sem pastramink nem lett.

Mert persze mindketten értettük – a new yorkihoz hasonló szintű kulturális keveredés mellett csak azok tudják változatlanul megtartani a hagyományaikat, akik foggal-körömmel védik azt. Értettük, hogy turistának és kíváncsiskodó világi zsidónak lenni nem pontosan ugyanaz, hogy az utóbbi csoport, amibe a szemükben tartozhattunk, sokkal veszélyesebb az ortodox közösség számára. Értettük azt is, hogy a lassan de biztosan súlyosbodó amerikai antiszemitizmus és a sajnos egyáltalán nem ritka zsidók ellen irányuló erőszak mellett a vallási közösségek természetesen összezárnak. Értettük, hogy pár óra alatt lehetetlen képet alkotni egy helyről, egy közösségről, annak nyitottságáról.

Értettük, csak szomorúak voltunk és elutasítottak. Mint oly sok dolog, amit tudni véltem New York városáról, az ortodox közösség sem pontosan úgy volt ortodox, ahogy a cikkek, filmek, könyvek alapján elképzeltem – de míg Koreatownban pozitív csalódás ért, a haszid közösség üzenete egyértelmű en az volt: maradj a kerítésen kívül.

Később lazacos-sajtkrémes, világi bagelt ebédeltünk. Elfogadtuk a helyünket a világ legfurcsább városában.

Csarnó Ella írása