Ron Ben Jisaj a Kijev külvárosában lévő háborús övezetbe utazott és egy ellenőrző ponton orosz kémnek hitték és fegyverrel fenyegették, majd talált egy mobil katonai konyhát, egy rögtönzött toborzóközpontot és néhány ukrán önkéntest, akik izraeli-palesztin konfliktust az orosz-ukrán háborúhoz hasonlították. Riport a Ynetről.

Öt nappal ezelőtt a magyar Telex újságíróira fogott fegyvert egy ukrán katona, Kijevben az eset megismétlődött az izraeli Ynet újságíróval is. „Az ukrán milicisták felénk tartottak, ketten közülük fegyverrel a kezükben, ahogy lassan közeledtek az autónkhoz. Amikor közel értek, az egyikük a csövét odanyomta a fotósom, Gil Johanan orrához és oroszul azt mondta: »Ti oroszok vagytok«”.

„Bár az autónkra jól láthatóan latin és cirill betűkkel is ki volt írva, hogy »Press«, az ülésemről is határozottan érezhető volt az átható alkoholszag, közben meg angolul kiabáltam, hogy »izraeliek vagyunk, ne lőjenek«”. De úgy tűnt, egyikük sem értette, amit mondtam, majd a helyi ezermesterünk, Rafael Joha felemelte a kezét és oroszul azt mondta: „Nem vagyunk oroszok, izraeliek vagyunk”.

Ellenőrzőpontok Kijev városában (Fotó: Gil Johanan/Ynet)

Az autó előtt álló katona mégis megtöltötte a fegyverét, én meg az izraeli útlevelemért nyúltam, de ekkor érkezett a parancsnokuk és véget vetett a borzalomnak. Megmutattuk neki a sajtóigazolványunkat, megnyugodott és megkérdezte: „Miért fotózott minket?”, ahogy a kamerára mutatott és el akarta venni. De Gil elrejtette a felvételeket és úgy tett, mintha nem értené őt.

Miután lehiggadtak a kedélyek, de még azelőtt, hogy elengedtek volna minket, elmagyarázták, hogy a környéken, ahol voltunk, Kijevtől északkeletre, harcok folynak az orosz különleges erőkkel, a Szpecnazzal (спецназ, az orosz hadsereg és biztonsági szolgálat különleges alakulatainak, kommandóinak neve), akik néha ukránoknak adják ki magukat és helyi kollaboránsokat használnak, ezért állítottak meg minket. Az ukrán csapatok felé irányított fényképezőgép az utolsó dolog, amit Kijevben tenni akarsz, ha fontos az életed.

A félelmük természetesen érthető. Az oroszok körülveszik Kijevet, de nem tankokkal vagy más páncélosokkal. Ejtőernyősökkel és különleges erőkkel vannak ott, akik helikopterekkel vagy a város melletti repülőterekről érkeztek. Az ukránoknak sikerült lelőniük az egyik orosz teherszállító repülőgépet, amely tele volt katonákkal, és valószínűleg több tucat, de lehet, hogy több száz orosz ejtőernyőst öltek meg. Időnként robbanásokat és lövéseket hallunk és nagyon nehéz megérteni, hogy honnan jönnek, vagy hogy ki lő.

Kijev városa tele van barikádokkal és ellenőrzőpontokkal és sok katona a hidak alatt is fedezékbe húzódik, akárcsak az a csoport, amellyel találkoztunk. Az ukrán hadsereg és a területvédelmi önkéntesek szigorú parancsot kaptak; nem engedik, hogy bárki lekamerázza a területet, mivel az elárulja a pozícióikat és hírszerzési információkat szolgáltat az oroszoknak. Továbbmentünk a főváros egyik szegénynegyedébe, ahol a lakosok többsége azért maradt, mert nem volt hová mennie, ahogy egyikük elmagyarázta nekünk.

A benzinkutak többsége zárva volt, csak egy gyógyszertár volt nyitva és mindkettőben nagyon hosszú sorok álltak. Több ezer embert láttunk, főleg férfiakat, akik csoportokban álltak és észrevettünk egy hordozható katonai konyhát az erdőben, amely meleg ételt osztott az újonc és tartalékos katonák hosszú sorának.

Nők krumplit pucolnak az újoncoknak a toborzóközpont közelében (Fotó: Gil Johanan/Ynet)

A kamerával közeledtünk hozzájuk, mire ők azonnal körülvettek minket és fenyegető mozdulatokkal világossá tették, hogy nem szabad filmeznünk. Megpróbáltunk visszamenni az autónkhoz, de elállták az utunkat és addig tartottak bennünket, amíg a parancsnokuk meg nem érkezett. Megpróbáltuk elmagyarázni neki, hogy mi izraeli riporterek vagyunk. Nagyon valószínű, hogy amikor a százados észrevette az ősz hajamat, rájött, hogy nem lehetek álruhás orosz katona.

Fél óra múlva valaki a parancsnokságon jóváhagyta a kérésünket, hogy filmezhessük a toborzóközpontot és az ott lévő több ezer embert, akik felszerelést kaptak és teherautókon vitték őket oda, ahol majd elhelyezik őket és ahol fegyvereket fognak kapni. A toborzóközpont egy nyílt mezőn volt. Időnként teherautók haladtak el mellettük, amelyek a 4-3 kilométerre lévő frontvonalra tartó embereket szállították. Minden újonc sárga szalagot viselt a karján, hogy jelezze, hogy önkéntesek. A többiek ilyenkor abbahagyták, amit csináltak és megtapsolták az újoncokat.

A parancsnok megengedte, hogy kamerázzunk, ha a környező épületek nem látszanak a felvételeken és nem lehet őket azonosítani. Ezzel akarták megakadályozni, hogy az oroszok irányított rakétákat indítsanak a toborzóközpont felé. A katonai konyhán dolgozó nők abban a fél órában, amíg ott voltunk, több száz meleg ételt és italt osztottak ki az újoncoknak. Köztük találkoztunk Antonnal, aki teljes álcaruhában volt, mellényt és sisakot is viselt, valószínűleg amerikai volt. Anton nem akarta megadni a teljes nevét, de annyit elárult meglehetősgen jó angolságával, hogy ügyvéd.

Anton, az ukrán újonc (Fotó: Gil Johanan/Ynet)

Meghallotta, hogy izraeliek vagyunk és eljött hozzánk, hogy elmondja, hogy Golda Meirért. Azt mondta, hogy ő volt „a világ legerősebb vezetője”. Nem vitatkoztam vele. A továbbiakban azt mondta, hogy csodálja az izraelieket és hogy ahogy mi a palesztinokkal szemben állunk, úgy az ukránok az oroszokkal szemben, akik el akarják venni tőlük a függetlenségüket. Folyamatosan beszélt, nagy szeretetet mutatott Izrael iránt, felháborodását fejezte ki az oroszok miatt és beszélgetésünket valószínűleg megértették a körülöttünk állók közül néhányan, akik egyetértően bólogattak.

Úgy tűnik, Kijevben manapság izraelinek lenni annyit jelent, mint a konfliktus jó oldalán állni. Az ukránok egyszerűen egyenlőségjelet tesznek a palesztinok elleni folyamatos háborúnk és az ellenségeinkkel szembeni kiállásunk, valamint az oroszok elleni meglepően elszánt harcuk közé.
Amikor befejeztük a munkát, azt mondták nekünk, hogy gyorsan meneküljünk, mert a hírszerzés szerint orosz csapatok érkeznek ejtőernyővel a környék szélén. Miután már megtanultuk a leckét, hogy nem érdemes vitatkozni az ukrán parancsnokokkal, elhajtottunk.