Egy pár-perces izgatott magyarázó beszélgetés után Ricci betessékelte vendégét a kápolnába, ahol Keresztelő Szent János ünnepe alkalmából az oltárra helyezték Mária és a kis Jézus képét, s a fiatal keresztelő Szent János képét. Ricci leborult előttük. Ai, közelről megtekintette a képeket és teljesen félreértve úgy gondolta, hogy ez Rebeka, Jákob és Ézsau. Udvariasan követve vendéglátóját ő is leborult előttük, közben megjegyezve, hogy bár őseinek nem volt szokása képek előtt leborulni, de nem lát semmi rosszat abban, hogy kifejezze tiszteletét az ősök előtt. Majd a négy evangélista ábrázolásnál eltűnődött, úgy gondolva, ezek Jákob legidősebb fiai és megkérdezte az eddigre bedühödött Riccit, miért nem tette a művész a másik 8 törzset is a képre. Végezetül természetesen tisztázták a dolgokat, Riccit azzal a csalódással hagyva ott, hogy nem találkozott kínai keresztényekkel, de még megdöbbentőbben hatott rá, hogy találkozott kínai zsidóval. Ai is nagyon elcsodálkozott, hogy vendéglátója az úgy nevezett kereszténység híve, de arra a következtetésre jutott, hogy a kereszténység egy csomó számára idegen szokást vett fel ugyan, de nem volt kevésbé zsidó, mint amit ő Kaifengben megtanult.

Kaifengben összesen három zsinagóga állt, ugyanazon a helyen, az első kettő árvízben semmisült meg. Az utolsót 1860-ban rombolták le. Ezután a közösség elszegényedett, széttagozódott és elfelejtette a hagyományokat. A pusztulást 7 tóratekercs, 61 imakönyv, 2 hagada és a közösség emlékkönyve vészelte át. Az emlékkönyv 1000 kaifengi zsidó nevét őrzi, akik a 16. század eleje és 1670 között haltak meg. A zsinagóga fennállásáig ugyanúgy tartották a zsidók szokásaikat, mint máshol a világban. Azonban úgy öltöztek, mint a kínaiak, copfot viseltek, helyi dialektust beszéltek. Főleg farmerek, kereskedők, kézművesek, tudósok, tisztek, katonák és doktorok voltak. Imádkozás közben kék fejfedőt hordtak, ami miatt sokan úgy nevezték őket, hogy „a kéksapkás muszlimok”. A vallási élet és a közösség hanyatlása azonban nem a zsinagóga leromlásával kezdődött. Alapvető problémát okozott az, hogy a kaifengi zsidók izolálva éltek, 1500 körül a Mingek megtiltották az utazást más országok és a birodalmuk között, továbbá a többi kínai zsidó közösség is megszűnt. Legokosabb fiait elvesztette a közösség, mert magas presztízsű állami pozíciókat töltöttek be, melyhez jártasnak kellett lenniük a konfucianizmusban, ami zsidó tanulmányaik rovására ment. A közösséget tovább gyengítették a természeti és gazdasági válságok is. Sokan a költözést választották. A közösség egyre jobban beolvadt környezetébe. Időről időre egyre kevesebben tudtak héberül. Amikor a XVII. század közepén 12 Tóratekercset írtak, ezek már tele vannak elírásokkal. Utolsó rabbijuk a XIX. század első évtizedében halt meg. Szép folyamatosan a közösség könyveit és Tóratekercseit eladományozzák. Már semmi sem emlékeztette őket arra, hogy a zsidó valláshoz tartoznak. Az 1800-as évek közepén egy levelet írtak a nyugati zsidóknak: „Reggel és este, könnyekkel szemünkben, s fűszeráldozattal azért könyörgünk, hogy vallásunk újra virágozzék. Mindenhol kerestünk, de nem találtunk senkit, ki értené a Nagy Ország betűit (héber), s ez mély bánatot okoz nekünk.”