Egyik kedvenc filmem, a Goodbye Lenin. A film hitelesen tükrözi azt, hogy milyen is volt az átlagember élete az NDK-ban, majd az újraegyesítést követően. Azonban arról nem szól, hogy zsidóként miken mentek keresztül az ott élők. Egy kiállítás ezt a hiátust kívánja bemutatni.

Egy ” jobb Németország” felépítésének reményében, sok zsidó művész és értelmiségi hagyta nyomát az egykori kommunista Kelet-Németországban.  A vallási életet viszont kis közösség tartotta életben a szovjet elnyomás ellenére.

Egy fiatal lány fogja édesanyja kezét, így pózolnak az 1956. május 1-jei ünnepségen. Mögöttük a berlini Karl-Marx Sugárút ikonikus építészeti stílusát ismerhetjük fel – amelyet 1949 és 1961 között Stalinallee-nak hívtak. A monumentális körút Kelet-Németország egyik legjelentősebb újjáépítési projektje volt a második világháború után, amelynek célja a szocialista állam presztízsének bemutatása.

Ruth Zadek személyes archívumának diapozitív képe szolgál fő illusztrációként az “Egy másik ország. Zsidók az NDK-ban” című kiállításhoz, amely a Berlini Zsidó Múzeumban látható 2023. szeptember 8. és 2024. január 14. között.

Korábban minden évben megtervezett állami felvonulást tartottak a Sztálinallen a munkások napja alkalmából; az 1953-as keletnémet felkelés néven ismertté vált sztrájkok szintén a Szovjetunió uralkodójáról, Josef Sztálinról elnevezett körúton kezdődtek.

De azon túl, hogy a fotó háttere a keletnémet történelem kulcsfontosságú pillanatait idézi, a képen látható család a kiállítás témáját is megtestesíti. Miután a nácik 1933-ban átvették a hatalmat, Ruth Zadek zsidó szülei, Alice és Gerhard csatlakoztak az ellenállási harcosok egy csoportjához Berlinben. A pár ezután 1939-ben Angliába menekült.

A legtöbb Németországban maradt zsidó barátjukat és rokonukat megölték a Holokauszt során, de Zadekék mégis úgy döntöttek, hogy 1947-ben visszatérnek hazájukba – ezt a lépést az Egyesült Királyságban élő barátaik “meshuge”-séhnek azaz őrültségnek nevezték.

Zadekék a szovjet megszállási övezetben telepedtek le, amely később Német Demokratikus Köztársaság másnéven NDK lett. Hogy hozzájáruljanak az általuk szocialista utópisztikus projektnek tartott feladathoz, a keletnémet politikai rendszeren belül dolgoztak, Gerhard különféle újságok főszerkesztőjeként dolgozott, Alice pedig végül gyárigazgató lett.

Szocialista meggyőződésük erősebb volt vallási gyakorlatuknál, így  nem jelentett nagyobb áldozatot számukra, hogy hivatalosan kivonuljanak a zsidó közösségből, ahogy azt a Keletnémet Kommunista Párt megkövetelte tagjaitól.

A család történetének bemutatása a kiállításon érzelmi folyamat volt Ruth Zadek számára, aki a berlini fal leomlása előtt Nyugat-Németországba távozott, hogy karrierjét folytassa, és csatlakozzon ahhoz a férfihoz, akit szeretett, csalódást okozva ezzel szüleinek. Alice-t és Gerhard Zadekot is lesújtotta az a tény, hogy a szocialista kísérlet végül kudarcot vallott: „Álmaik szertefoszlottak” – mondja Ruth.

De Zadekék története csak egy a sok közül, amelyet a kiállítás bemutat. Az “Egy másik ország. Zsidók az NDK-ban” célja, hogy megvilágítsa a Kelet-Németországban való letelepedést választó zsidók nagyon eltérő egyéni tapasztalatait. Nagyon sok kommunista zsidó vonzódott az NDK-hoz, amelyet “a jobb Németországnak” tekintettek antifasiszta álláspontja miatt.

A prominensek közé tartozik Anna Seghers (1900-1983) írónő, aki leginkább a “Hetedik kereszt” és a “Tranzit” című regényeiről ismert, a festő és grafikus, Lea Grundig (1906-1977). Valamint a zeneszerző, Hanns Eisler (1898-1962), aki hosszú távú zenei együttműködésben alkotott Bertolt Brecht drámaíróval, Kelet-Németország himnuszának megalkotása is a nevükhöz fűződik.

Velük együtt sok más zsidó értelmiségi is hozzájárult Kelet-Németország kulturális és politikai tájképének megújításához.

A szocialista államban 1945-től minden évben megemlékezést tartottak a fasizmus áldozatairól. A náci bűnöket nem rejtették el az NDK tankönyvei, amelyek képeket mutattak be a bergen-belseni koncentrációs táborban lévő holttestekről, és arról is írtak, hogyan gázosítottak el szisztematikusan milliókat a megsemmisítő táborokban.

E bűncselekmények antiszemita háttere azonban nem szerepelt a diskurzusban – mutat rá Annette Leo történész a kiállítást kísérő könyvben. Az áldozatokat inkább “összes európai ország fogvatartottjaiként” írták le, és általában az ellenállás részét képezik. A propagandista tudósítások másik példájaként a jeruzsálemi Eichmann-perre kiküldött tudósítókat arra utasították, hogy az akkori nyugatnémet tisztviselők náci bűneire összpontosítsanak.

Amikor 1967-ben kitört a hatnapos háború Izrael és arab szomszédai között, a keletnémet hatóságok hivatalos nyílt levelet írtak. Az NDK Neues Deutschland című újságjában közzétett nyilatkozat azt állítja, hogy “az antiszemitizmust felszámolták az NDK-ban”, jóllehet a levél egyértelműen antiszemita összeesküvés trópusokat idéz. „Izraelt önmagában imperialista államnak tekintették” – mutat rá Zadek.

Zsidók a sztálini tisztogatások célpontjában

A zsidók számára a legnehezebb időszak már az 1950-es évek elején elkezdődött, amikor Sztálin rezsimje a keleti blokk országaiban vélt ellenségeket vette célba, mint a „cionista összeesküvés” részét.

Nyomást gyakoroltak az NDK-s Zsidó Hitközségek Szövetségének elnökére, Julius Meyerre is, aki a Kommunista Párt egyik korai tagja és Auschwitz túlélője volt. 1953 januárjában sok más keletnémet zsidóval együtt Nyugatra menekült.

Becslések szerint ebben az időszakban az NDK-beli zsidók harmada távozott, bár a történészek a mai napig nem tudnak pontos számot mondani.

Egy kis közösség továbbra is aktív maradt

Az NDK bizonyos prominens személyeken, vagy a kis gyülekezetekben aktívan részt vevőkön kívül nem tartott hivatalos számvetést a zsidó identitású keletnémetekről. Az 1980-as évek végére a fennmaradó nyolc kelet-németországi zsidó közösségnek kevesebb mint 400 tagja volt.

Ennek ellenére elkötelezettek voltak vallási gyakorlataik és hagyományaik fenntartása mellett. Az “Egy másik ország. Zsidó az NDK-ban” című kiállítás a keletnémet zsidók által használt különféle rituális tárgyakat is bemutatja.

Renate Aris, aki Chemnitz város utolsó holokauszt-túlélője, részletezi tapasztalatait a kiállításon. Édesapja, Helmut Aris 1962-ben a Zsidó Hitközségek Szövetségének elnöke lett, és több mint 30 évig vezette a drezdai zsidó közösséget. Amikor Chemnitzbe, majd Karl-Marx-Stadtba költözött, nagyon aktív lett az ottani kis kehilában.

Az NDK Izrael-ellenes álláspontja ellenére azt mondja, hogy soha nem szembesült diszkriminációval zsidó létére annak ellenére, hogy kis keletnémet városokban nőtt fel. Családja minden kihívással szembesült, amivel csak zsidóként lehetett akkoriban, sokan meghaltak a holokauszt során, apja mégis mindig “elkötelezett német zsidó” maradt, akinek hitvallása, hogy “mi, zsidók valahogy mindig túléltük” tartotta őt életben.

Berlin ragyogó szimbóluma

Az 1980-as évek végére, amikor a keletnémet kormány azt remélte, hogy javítani fogja kapcsolatait az Egyesült Államokkal, megkezdték a berlini Új Zsinagóga rekonstrukcióját. A 19. század közepén épült zsinagóga a háború alatt elpusztult, de soha nem bontották le teljesen, homlokzatát a náci bűnök emlékműveként őrizték meg.

A Zsidó Múzeum kiállításán a zsinagóga 1987-es fotói láthatók, amelyek azt mutatják meg, hogy a tér még mindig tele volt törmelékkel, a falai között fák nőttek. Ma Berlin egyik leglenyűgözőbb nevezetessége, tanúbizonysága a mai zsidó közösségnek az újraegyesített Németországban.

Felhasznált forrás:

https://www.dw.com/en/what-was-it-like-to-be-jewish-in-east-germany/a-66744972