Melyik város/ország lehet érdekes zsidó szempontból a Kivonulás ünnepének közeledtével? Tettem fel a kérdést 2 évvel ezelőtt, mikor az alábbi cikk született. Fogadjátok szeretettel.

Maimonidész Egyiptomban

Az egyik leghíresebb tóratudós, Maimonidész 1166-ban telepedett le Egyiptomban. 1180-ban Fostában (Kairó akkori elnevezése) írta a Misné Tórát, valamint a Tévelygők útmutatóját, melyek azóta is a zsidó tudományok alapköveit képezik. Fostából számos levelet és responsát is kül­dött.

Egyiptom és Kairó zsidóságának is olyan sokrétű és változatos a története, hogy egy cikkben lehetetlen volna feldolgozni, ezért írásomban az Ottomán birodalom hatalomátvételétől, 1517-től vizsgálom a helyi zsidók életét egészen napjainkig.

1517-ben, I. Szelim átvette Egyiptom vezetését. Ra­di­ká­lis változásokat hajtott végre a zsidó közösség kormányzá­sá­ban, eltörölte a „nagid” (a közösség feje) intézményét, az összes izraelita közösséget függetlenné tette, és vezetőjükké Rabbi David ibn Abi Zimrát nevezte ki Kairóban. A XVI. század vége felé Egyiptom a talmudtanulás kiváló hely­színévé emelkedett, ibn Abi Zimra tanítványa, Becalél ben Avraham Askenazi vezetésével. Olyan tanulói voltak Becalél Askenázinak, mint Isaac Luria vagy Abraham Mon­son. Máig kiemelkedő, a zsidó törvényekkel, Tórával, Tal­muddal foglalkozó írások keletkeztek ezen időszakban Észak- Afrikában.

A spanyol száműzetés révén Egyiptomban letelepedő zsi­dók egyfajta vallási és spirituális ébredést eredményeztek az államban. A kor egyik legjelentősebb rabbija Jacob Castro volt. Menasseh B. Israel 1656-ban úgy vélekedett, hogy egy egyiptomi kormányzó mellett mindig állt egy zsi­dó, aki összegyűjtötte az államban az adót. A XVII. század közepén ezt a pozíciót Abraham Alkula töltötte be. Őt Raphael Joseph Tshelebi követte, aki a híres álmessiás, Sabtáj Cvi gazdag barátja és védelmezője volt. Cvi kétszer járt Kairóban, másodszorra 1660-ban. A Sabtájt támogatók jelentős zavart okoztak Egyiptom zsidó életében is. Az álmessianisztikus mozgalom térnyerésének nagyságából is látszik, hogy a tudatlanság a XVII. és XVIII. században egyre nagyobb méreteket öltött.

Zsidók a modern korban

Az 1800-as évek elején az európai zsidók jelentős aggodalomra láttak okot az egyiptomi zsidósággal kapcsolatban. 1840-ben Sir Moses Montefiori és Adolphe Cremieux Egyiptomba látogattak, mégpedig azért, hogy megnyissák az első modern iskolát az országban. Ezáltal az egyiptomi zsidók váltak az első olyan közösséggé a Közel-Keleten, akik általános oktatásban részesítették gyermekeiket. Felsőbb osztályokban a francia volt a tanítás nyelve.

A hivatalos adatfelvételek szerint 1898-ban Egyip­tom­ban 25 200 zsidó élt, az összlakosság száma közel 9 800 000 volt.

A brit uralom éveiben és I. Fuad király (1922–1936) uralkodása idején Egyiptom zsidóbarát politikát folytatott, igaz a zsidók 86-94%-a nem rendelkezett a korban egyiptomi állampolgársággal: vagy megtagadták, vagy nemleges választ adtak az állampolgársági kérvényeikre. Az izraeliták jelentős szerepet játszottak a gazdaságban, számuk majdnem elérte a 80 000 főt, ami főképp az európai üldözések következménye. Rengeteg zsidó közösség állt szoros üzleti kapcsolatban nem zsidó egyiptomiakkal. A brit uralom idején a gazdagabb zsidók a modern városrészekbe költöztek az óvárosból. Hosszú éveken keresztül éles szakadék választotta el egymástól a karaita és a rabbinikus közösségeket, a két csoport közötti vegyes házasság hagyományosan tiltva volt. Sok-sok nemzedékkel később a fiatal, alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkező helyi zsidók igyekezték áthidalni e szakadékot.

A cionista mozgalom 1897-ben kezdte meg egyiptomi működését. Ekkor alakult a „Bar kochba” társaság Kairóban, Marco Baruch vezetésével. Az első világháború idején számos cionista aktivista érkezett az országba Izrael földjéről. Az egyiptomi nacionalizmus létrejöttében jelentős szereppel bírnak egyes zsidó személyek. Ilyen volt a Kairói Szefárd Közösség vezetője, Renl Qattawi, aki 1935-ben az Egyiptomi Zsidó Fiatalok elnevezésű szervezet létrehozásába kezdett a következő szlogennel: „Egyiptom a szülőföldünk, az arab az anyanyelvünk”. Qattawi a politikai cionizmust elutasította és „a zsidókérdés” tárgyalásakor megjegyzéseket írt ellenérzéseiről a Zsidó Kongresszusnak.

Alex Eliyahu Hanavi Zsinagóga, Alexandria

Az 1948-as arab–izraeli háborúban Egyiptom is részt vett, ebből adódóan nehéz helyzetbe kerültek az arab állam zsidó lakosai, kiknek száma ekkor már 75 000 fő volt. Számos zsidók által lakott terület semmisült meg a vérengzések során, ezért az egyiptomi zsidók jelentős része, 40%-uk hagyta el az országot 1950-re. Közülük 14 000-en Izraelbe vándoroltak. A szuezi válság ideje alatt (1956) sem volt felhőtlen a zsidók élete az észak-afrikai államban.

Az 1967-es hatnapos háború idején majdnem az összes 17 és 60 év közötti egyiptomi zsidó férfinak el kellett hagynia az országot, vagy fogolytáborokba vitték őket, ahol 3 éven keresztül kínozták őket. A szörnyű eljárás eredményeképp majdnem megszűnt a zsidó élet ekkor Egyiptomban, ugyanis aki tudott, elmenekült. Az egyiptomi zsidók többsége (35 000) Izraelbe, Brazíliába (15 000), Franciaországba (10 000) az Egyesült Államokba (9000) vagy Argentínába (9000) menekült. Mindössze 2500 zsidó maradt az országban. Az 1990-es évek közepén 100 izraelita élt Egyiptomban, két közösségben, Kairóban és Alexandriában.

Az antiszemitizmus és Izrael-ellenesség mindig is jelen volt az egyiptomiak körében. Tüntetéseken sokszor égettek izraeli zászlót, még úgy is, hogy élő zsidóval soha életükben nem találkoztak a helyiek.

Az utolsó zsidó esküvőt Egyiptomban 1984-ben tartották. A zsidó turisták számára felújították a 800 éves Ben Ezra zsinagógát, ahova az egész világból érkeznek látogatók, állítólag ezen a környéken találták meg Mózest a Nílusban. A ma is működő egyetlen zsinagóga Kairóban a Shaar Hashamaim, melyet főként az izraeli diplomaták használnak.

Zsinagóga Abbáziában, Kairóban

A zsidókat hol megbecsülték, hol száműzték az országból, azonban egy biztos: amikor aktívan jelen voltak, pozitív hatást gyakoroltak Egyiptom gazdaságára.

A cikk eredeti verziója a Forrás újság 2015. áprilisi számában jelent meg.