„Csak azért, mert magyarok, nem fogok velük barátkozni” – avagy összetartóak-e az Izraelben élő magyarok?

Veti fel a kérdést jelenlegi írásunk szerzője Surányi Ráchel. Ráchel az ELTE TÁTK Szociológia Doktori Iskoláján szerezte meg a doktori fokozatát, és a kutatás eredményeit a disszertációjában foglalja össze. A dolgozat az Izraelben élő magyarok identitását és integrációs módozatait tárja fel. A kutatás 2013 és 2017 között zajlott kvalitatív módszertannal. 78 személyes interjú készült olyan, magukat zsidónak valló személyekkel, akik 1989 után alijáztak, és legalább egy évet éltek Izraelben (a dolgozat írásakor 51-en Izraelben, 23-an Magyarországon, 4-en egy harmadik országban éltek). Továbbá 30 szakértői interjú készült olyanokkal, akiknek munkájuk vagy önkéntes tevékenységük által rálátásuk van az Izraelben élő magyar közösségre. Ezen kívül a szerző 3 hónapot töltött Izraelben,
melynek során résztvevő megfigyelés alkalmazásával kutatott a közösségen belül, illetve online kutatást is végzett. A módszertanról bővebben és az eredményekről részletesebben a disszertációból tájékozódhatnak, mely egyelőre csak az ELTE TÁTK Kari könyvtárában elérhető.

Azok a fránya számok…

Ha egy diaszpóráról (vagy általában véve bármilyen embercsoportról) beszélünk, a többség rögtön azt kérdezi, hogy hányan vannak. Hamar ki kell ábrándítanom a számokra éhes olvasót, mert ezt sajnos nehéz megállapítani. Ennek egyik oka, hogy a kérdésre kérdéssel lehetne válaszolni: „Ki számít magyarnak? Aki magyarul beszél? Vagy aki magyar szülőktől származik? Aki Magyarországon született?” Mivel a dolgozat nem azt a célt szolgálja, hogy feltárja a pontos adatokat a közösséget illetően, a kérdést rövidre zárnám. Ha a legtágabb kategóriát nézzük, ami a friss bevándorlók gyerekeit és unokáit is ideszámolja, illetve a határon túli magyarokat is, 200.000 embert szoktak emlegetni (sőt, van, aki még ennél is többről beszél).

Ám ez a szám nem alátámasztható statisztikával. A legutóbbi (2008-as) népszámlálás adatai alapján 12.030 Magyarországon született személy élt Izraelben, mely 2015-re (a becslések szerint) már csak 9500 körül volt. Ennek magyarázata, hogy a többségük a korábbi hullámokkal alijázott, tehát egy idősödő csoportról beszélünk, melynek az utánpótlása (az alijázókkal való feltöltése) lassabb (1989 és 2016 között körülbelül 3800-an alijáztak Magyarországról). Ez a szám csak az első generációra vonatkozik és csak a magyarországi születésűekre, tehát ha ehhez még hozzá is adjuk a leszármazottaikat és a határon túliakat, valószínűleg még úgy sem kapjuk meg ezt a nagy számot (ráadásul ebben már benne lennének olyanok is, akik egyáltalán nem biztos, hogy beszélik a magyar nyelvet vagy azonosulnak a magyar kultúrával, identitással bármilyen formában).

A virtuális és a való világ

A közösségi életet érdemes (legalább) erre a két dimenzióra osztani: Ha a virtuális izraeli magyar valóságot nézzük, az a benyomásunk támadhat, hogy egy hatalmas közösségről van szó. A témához kapcsolódó Facebook-csoportok listája végtelen, és még a médiumok közül is tudunk válogatni – politikai beállítottságunktól függően. A face-to-face találkozókból is találunk jócskán, ám az itteni részvétel (a Facebook csoporttagságokkal szemben) már jóval alacsonyabb. A programok között találunk informális és formális keretek között szerveződő eseményeket. Az előbbihez tartoznak a mindenféle kulturális összejövetelek (ilyen például a Moadon vagy a Drory könyvtár eseményei), bulik, kirándulások, melyek egy-egy kisebb-nagyobb baráti társaságnak a programjai, míg az utóbbihoz sorolhatók például a Nagykövetség, a tzfati Magyar Múzeum és a Hitachdut Oleh Hungaria (HOH) programjai.

A formális programokról többeknek is elutasító véleménye volt. Ez a következőkre vezethetők vissza. Mivel a Magyarországon születettek többsége 70 (!) év feletti volt 2008-ban, ez azt jelenti, hogy a nagy részük egy korábbi  alija -hullámmal érkezett (általában a holokauszt alatt/után vagy ’56-57-ben). Őket szokták a holokauszt-túlélő generációnak nevezni, akik integrációjukat tekintve teljesen eltérnek a fiatalabb, nemrég alijázottaktól (őróluk is készítettem kutatást). Ezért – érthető módon – egészen más igényeik vannak. Az ő számukra külön eseményeket is szerveznek. Ezeket az eseményeket többnyire a hosszú múltra visszatekintő HOH-hoz lehet kötni (de persze vannak más események is számukra). Ezért tehát ami a HOH programjait illeti, azokat sokan – valószínűleg jogosan – a holokauszt-túlélőknek szervezett eseményekkel azonosítják.

A szervezet profilját, ami eredetileg azt hirdette, hogy segíteni kíván az újonnan érkezőknek, ezek az események nem tükrözik, és több interjúalanyom elmondása szerint, amikor segítséget kértek, nem kaptak, legyen szó a reptéren való fogadásról vagy pénzügyi támogatásról. (Zárójelben érdekességként megjegyzem, hogy a HOH jeruzsálemi és tel-avivi szervezete kettévált, és nem nagyon állnak szóba egymással.) A nagykövet által szervezett eseményeket pedig egyfelől azért éri kritika, mert az interjúalanyok a magyar kormánnyal azonosítják azokat, másfelől pedig nem elégítik ki a vallásos igényeket: „nem akarom nézni, ahogy eszik a magyar szalámit, amihez bottal sem nyúlnék hozzá”, magyarázta egy vallásos interjúalanyom, hogy mennyire nem kóser az étel; vagy hogy egy esemény ünnepnapra eshet, amikor nem tudnának odautazni stb. Egy nem vallásos, de kóser konyhát vezető interjúalanyom szerint az informális eseményeken is sokszor „előveszik a kolbászt és a Pick szalámit, miközben Zámbó Jimmyt hallgatnak” (mindezt persze grimasszal az arcán mondta).

Ezek után nem csoda tehát, hogy az interjúalanyaim többsége azt mondta, hogy soha nem vesz részt magyar eseményeken, és ez a szakértők leírásaival megegyezik. Az informális eseményeken a részvétel viszonylag alacsony, bár az egyik (kulturális esemény) kezdeményezője szerint a 30 nem számít kevésnek, hiszen – elmondása szerint – a Bálint Házba se járnak sokkal többen, pedig Magyarországon jóval több zsidó van, mint amennyi magyar zsidó él Izraelben. (A Bálint Házra vonatkozó „adat” valószínűleg az alijázása előtti számra utalt.) Ám van, aki szerint a kulturális programok iránt túl alacsony az érdeklődés, inkább azokkal az eseményekkel lehet több embert bevonzani, ahol az evés van a központban (ilyen például egy közös palacsintázás). Ezért ő fel is hagyott a szervezéssel. Sokan vélekedtek úgy, hogy minek „a mellünket verni a magyarságunk miatt, nem ezért alijáztunk”, vagy „ezek az események jók arra, hogy emlékeztessenek, miért is jöttem el Magyarországról”. Volt, aki szimplán „nem hitt” a magyar eseményekben. Mindemellett fontos azt is megjegyezni, hogy mind a szakértőim között, mind az interjúalanyaim között jócskán voltak, akik magyar események szervezésében vettek részt, mind a bulizósabb, mind a kulturális vagy akár formálisabb programokat tekintve, tehát igény van mindenfélére. E megosztottság és egyebek miatt kutatásom során sokszor futottam bele abba a kijelentésbe, hogy az Izraelben élő magyarok – orosz ajkú társaikkal szemben – nem alkotnak közösséget, hanem inkább „széthúznak”.

Mennyire magyar sajátosság a széthúzás?

Mivel a cél az volt, hogy minél többet megtudjak erről a csoportról, és ez a téma központi kérdésnek bizonyult, igyekeztem utánajárni, hogy vajon ez egy magyar sajátosság-e, vagy minden diaszpóránál előfordul ilyen. Első dolgom volt, hogy utánajártam ennek az interneten, és rögtön bele is akadtam egy cikkbe, ami ezt a kérdést fejtegeti. A széthúzásnak kétféle megnyilvánulását emelték ki a szakértők. Az egyik – az online – dimenziója, amikor az izraeli magyarok Facebook-csoportjainak gombamódra való szaporodására hívják fel a figyelmet: elmondásuk szerint több esetben azért váltak szét csoportok, mert már túl sok volt a konfliktus. Az egyik csoport adminjának elmondása szerint „túl hangosak voltak” a másik csoportnak, ahol le is szidták őket azzal, hogy „ez egy komoly csoport, nem a játszótér”, ezért kiváltak belőle, és megalapították a saját csoportjukat, melynek már – szerinte – nagyobb a taglétszáma, mint amiből kiváltak. Azok, akik szerint ez nem magyar sajátosság, kiemelték, hogy máshol is előfordulnak csúnya online viták (például a Youtube videók alatti kommentsorozatokban).

Az egyik magyar program kezdeményezője a következőképpen magyarázta: „A magyarok olyan kevesen vannak; olyan, mint egy osztály. Természetes, hogy kialakulnak klikkek.” A széthúzás offline verziója pedig a gyakran emlegetett „ha magyart hallok, inkább átmegyek az utca túloldalára” típusú kijelentésekre vezethető vissza. (Természetesen vannak kivételek ez alól. Az egyik interjúalanyom, aki egy kisebb városban él és ritkán van magyarok társaságában, kifejezetten örül neki, ha magyar szót hall.) Pár interjúalanyom azt is elmondta, hogy nem örül, ha magyarok keresik fel, mert „biztos le akarnak húzni [pénzzel]”. Illetve volt, aki közölte, hogy tuti nem venne fel magyarokat a munkahelyére. Még egy jó példa az össze nem tartásra, az az Új Kelet újság online és offline tulajdonosi szétválása, melyről bővebben itt és itt lehet olvasni. (Sokan még ma is az idősekkel és határon túli magyarokkal azonosítják a papíralapú Új Keletet, mert az induláskor annak a generációnak és által íródott (hiszen nem volt más).) Sokak szerint hiányzik a szolidaritás, az önkéntességre való hajlandóság, és túl sok az egymás kibeszélése, pletykálkodás. „Ez a közösség kapni akar, nem adni”, ahogy az egyik Petach Tikva-i szervező mondta, akik azon dolgoznak szabadidejükben, hogy ennek a széthúzásnak véget vessenek. Az utóbbi időben több hasonló pozitív megmozdulás is volt. Többen próbálnak tenni azért, hogy az újonnan érkezőknek segítsenek a beilleszkedésben. Nehéz eldönteni, hogy a széthúzás mennyire magyar sajátosság, az azonban kiderült, hogy a csoportosulás kor, migráció időpontja, vallásosság szintje, származási régió/ország, a magyar identitás megélése és politikai nézetek szerint alakul. Továbbá úgy tűnik, hogy inkább kisebb csoportosulásokban szeretnek eseményeket szervezni.

Az „Izraelben legyél izraeli” típusú hozzáállás sok interjúalanyom szájából hangzott el. A következő részekben kifejtem, miért is vándorolnak ki a magyarok, hogyan integrálódnak, és miért jönnek vissza mégis sokan.

Surányi Ráchel

(A borítókép Surányi Ráchel fotója.)