Magyarország vezetőinek a hatalomban töltött idejük alatt sikerült az egykor demokratikus nézeteiket jobboldali vitriolos ostobasággá változtatniuk. Vámos Miklós angol nyelvű véleménycikke eredetileg a Forward hasábjain jelent meg.

Az új könyvemet reklámozó nagyméretű plakátot rongáltak meg néhány éve egy budapesti buszmegállóban úgy, hogy valaki egy nagy Dávid-csillagot firkált az arcomra filctollal.

Gyanítom, hogy a huligánok, akik ezt tették, nem értették meg a tettüket. Én azokat hibáztatom, akik befolyásolták őket, akik alattomosan motiválták őket erre. Ha a vandálokban lett volna egy cseppnyi tisztesség és intelligencia, akkor biztosan nem rongáltak volna meg egy plakátot, ami egy könyvet reklámoz, nemhogy az enyémet.

Kamaszkorom óta úgy érzem magam, mintha egy viszonylag kényelmes állami javítóintézetben élnék, amit Magyarországnak hívnak. Sajnos, manapság újra gyakran érzem ugyanezt. Ahelyett, hogy előre haladnánk, hazám gyorsan egyre elszigeteltebbé és politikailag szűklátókörűvé válik. A jelenlegi kormány már a negyedik egymást követő ciklusát tölti.

Hatalomban töltött idejük alatt vezetőinknek sikerült az egykor demokratikus nézeteiket jobboldali vitriolos ostobasággá változtatniuk. Egész Magyarországon csak néhány újság és egyéb médium van, amelyik elmondhatja az igazat a cenzúra nyomai nélkül. Szinte lehetetlenné vált kritizálni a kormányt, amely az évek során sikeresen átmosta híveinek agyát.

A „liberális” szó régebben bóknak számított Magyarországon – ma már káromkodásnak számít. A „libernyák”, a kifejezés származéka sértésként használatos az Országgyűlésben és az egész kormány által finanszírozott médiában. A kifejezés bántó változata, a „libsi” a „bibsi”-re rímel, amely a zsidókra használt gyűlölködő kifejezésből származik.

Egy a hét túlélő közül

Egy olyan családban nőttem fel, amelyet az én generációm tipikus kelet-európai családnak nevezne, ahol a gemischter salat, vagyis a vegyes saláta a jellemző. Apai ágon az őseim zsidók voltak, akik egyszerű magyar életet akartak élni, de a fasizmus meggátolta őket ebben és tragikus módon meggyilkolták őket a holokausztban. Szerencsére édesapám – aki egy zsidókból álló büntetés-végrehajtási menetzászlóalj tagja volt – túlélte.

A második világháború végén a halálba küldött 5000 magyar zsidóból mindössze heten tértek vissza. Apám az egyikük volt. Születésem idején apám és az általa alapított kis család nem vallotta magát vallásosnak.

A szocialista Magyarországon nőttem fel, nem tudván, hogy zsidó vagyok. Zsidó származásomról csak kamaszkoromban szereztem tudomást, és ami még inkább hozzájárult az akkori érzelmi nehézségeimhez, apám 19 éves koromban elhunyt.

Annak érdekében, hogy megmentsem magam a kaotikus örökségétől, a novellák és regények írásában találtam kiutat.

Az 1980-as évek elején rovatom volt Magyarország egyik legrangosabb irodalmi folyóiratában, az Élet és Irodalomban. Az volt a címe, hogy „Ki nem küldött tudósítónk jelenti”.

Ez volt az én burkolt tiltakozásom egy groteszk politikai rendszer ellen, amely nemcsak, hogy nem küldött sehová, de még azt sem engedte, hogy a saját elképzeléseim szerint elhagyjam az országot. Negyven évvel később, miközben sok minden változott hazám politikai rendszerében, sok minden maradt a régiben.

Vámos Miklós 1985-ban a Magvetőnél megjelent „Ki nem küldött tudósítónk jelenti” című könyve

Az 1980-as években az átlagpolgár háromévente egyszer mehetett külföldre, nekem viszont nem volt útlevelem, ugyanis a hatóságok megtagadták tőlem, állítólag politikai okokból: tagja voltam egy zenekarnak, amely tiltakozó dalokkal foglalkozott; én írtam a zenét és a szöveget néhány dalunkhoz, amelyek a hatóságok szerint a szocializmust kritizálták. Így is volt, de meglehetősen finom módon, és reméltem, hogy a hatóságok nem szagolják ki. Nem így történt, és cenzúrázták őket.

„A pokolba veletek” – gondoltam, és így kezdtem el „külföldről” tudósítani anélkül, hogy valaha is elhagytam volna az otthonom. Nem a tényleges hírekről írtam, ehelyett megpróbáltam képet festeni arról, hogyan képzeltem el a nyugati világot hazám határain kívül.

Manapság, bár valóban van útlevelem, úgy érzem, mintha visszaröppentem volna a múltba, abba az időbe, amikor kitalált forgatókönyvekről „tudósítottam” távoli helyekről, mert sem választásom, sem lehetőségem nem volt arra, hogy bárhová is eljussak.

Az 1980-as években a rovatomban úgy küldtem el egy riportot, mintha a helyszínen, Párizsban lennék, és az akkori franciaországi elnökválasztásról tudósítanék. Egyszer írtam egy másikat, mintha a Vatikánban lettem volna, az új pápáról tudósítva – pont úgy, ahogy egy útlevéllel rendelkező, akkreditált újságíró tenné.

De a francia választásokról szóló riportot szülővárosomból, Budapestről vezettem. Hogy az érdeklődését erősítsem, írtam egy igaz és egyben vékonyan burkolt cikket arról, milyen érzés volt, hogy nem voltam jelen a választásokon. Egy fiatal francia nő szemszögéből írtam, akit egy barátom révén ismertem. Ő Magyarországon tartózkodott (véletlen turistaként) és nem tudott időben visszatérni Franciaországba, hogy leadja a szavazatát, így lemaradt a választásokról. A nő teljesen össze volt törve.

Tanácstalan voltam, nem értettem, miért olyan fontos neki a szavazata. Alaposan elmagyarázta nekem a francia választási rendszert és azt, hogy mit jelent számára: ő úgy gondolta, hogy tényleges beleszólása van hazája aktuális politikai pillanataiba. Szöges ellentétben ezzel, én soha nem hittem, hogy ilyesmi megengedett, vagy valaha is lehetséges lesz számomra itt, Magyarországon. És ekkor értettem meg, hogy mit jelent a demokrácia, és hogy nekünk, magyaroknak ez egy roppant idegen fogalom.

Tengernyi propagandaplakát

Ma Magyarországon az egész országot propagandaplakátok tengere borítja, amelyek az állam különböző „ellenségeit” veszik célba. Évekig Soros György feje volt célkeresztben, annak ellenére, hogy számos adományt adott az országnak, intézményeinek és az értelmiségnek, beleértve a szervezetének nagylelkű ösztöndíját, amely lehetővé tette Orbán Viktor miniszterelnök számára, hogy főiskolai évei alatt Angliában tanulhasson.

A miniszterelnöknek nem szégyen megfordulni és megharapni a kezet, amelyik eteti. Hogy még olajat öntsön a tűzre, egy magas rangú személy, aki egy a magyar kulturális élet egyik befolyásos képviselője, nyilvánosan „liberális Führernek” nevezte Soros Györgyöt, Európát pedig „Soros György gázkamrájának”.

Soros-ellenes propagandaplakát 2018-ban Budapesten (Fotó: Reuters/B. Szabó)

A hosszú és burjánzó Soros-ellenes kampánynak és más taktikáknak köszönhetően az ország még mindig nem dolgozta fel teljesen a holokausztban játszott szerepét és egyes polgárai a legváratlanabb helyeken követtek el antiszemita cselekedeteket.

Bár tragikus múltamból az írás által mentettem ki magam, ez az írás volt az, ami arra inspirált valakit, hogy meggyalázza zsidó örökségemet – sok évvel a szocializmus bukása után, a mai Budapest szívében. Témáim nem mind zsidó jellegűek; csak zsidóként kell engem Magyarországon becsmérelni?

Súlyosbítja a helyzetet, hogy az Orbán-rezsim ahelyett, hogy az olyan eseteket, mint az enyém, tanulságként használná fel, hallgat, és többek között további művészeket és írókat tesz ellenségévé.

A rezsim támogatására nekem nincs szükségem. De fontos lenne, hogy Orbán és szövetségesei humánusan és megfelelően reagáljanak, amikor az antiszemitizmus felüti a fejét, különösen nyilvánosan. Tekintettel arra, hogy Orbán Viktor Közép- és Kelet-Európán kívül milyen nagy befolyást élvez, ha nevén nevezné a nácizmus újjáéledését, akkor befolyásolhatná az épp könnyen befolyásolható polgárait, hogy az antiszemitizmus egyszerűen rossz.

Anélkül, hogy az antiszemitizmust elvitatná, a nyugati világ azt gondolhatja, hogy Magyarország komolyan gondolja antiszemita jelszavait és az antiszemita cselekmények hallgatólagos támogatását, még akkor is, ha ezeket csak arra használja, hogy közös ellenséget találjon – ami gyakran kedvelt taktika a diktatúrákban.

Ha eltekintünk attól, hogy Orbán és munkatársai nyilvánosan megtagadják az antiszemitizmustól való elhatárolódást, ma gyakran írok zsidó szemszögből, részben azért, hogy bosszantsam őket és a hozzájuk hasonlókat. Két évvel ezelőtt, miután több könyvet is írtam a holokauszt és a haláltáborokban meggyilkolt rokonaim körüli összetett érzéseim és fájdalmam feldolgozásának szentelve, végül arra a következtetésre jutottam, hogy az eddigi életművem nem elegendő.

Írtam egy másik regényt Dunapest címmel, amely azokat a veszélyes 1944-es hónapokat örökíti meg, amikor a náci rezsim megpróbált megölni minden magyar zsidót, aki még életben volt és még nem deportálták. Sokakat, akiket abban a rémisztő évben összetereltek, lelőttek és a Dunába löktek. Két külföldi diplomata fáradhatatlanul dolgozott a megmentésükön: a svéd Raoul Wallenberg és a svájci Carl Lutz. Ők lettek e történelmi fikció főszereplői.

Könyvem megjelenésekor minden, a megválasztott kormány által ellenőrzött média úgy tett, mintha a regény nem is létezne. A „meg nem választott” magyarok azonban elkapkodták – már a negyedik kiadásnál tart -, és az eladások továbbra is élénken folynak. Feltételezem, hogy a népszerűségét a lakosság körében a témájának köszönheti; kiteregetem Magyarország második világháborús szennyesét, amelyről az emberek tudják, hogy mocskos, és többet akarnak tudni róla, mint amennyit eddig is tudtak. Az én történetem tulajdonképp megadja nekik ezt a szabadságot.

A holokauszthoz való személyes kötődésem, valamint a magyar és az európai zsidóság történelmének ismerete ellenére nem szívesen látnak a nevemmel számos újság és magazin oldalán, amelyeket a kormány és alapítványai nyíltan vagy titokban támogatnak.

Ironikus módon ez néha olyan érzést kelt bennem, mintha visszakerültem volna kamaszkorom nem éppen nyugodt légkörébe. Tizenöt éves koromra két rockzenekarban játszottam, köztük a fentebb említett Gerilla nevű tiltakozó zenekarban. Disszidens szövegeimnek köszönhetően egy évig nem kerülhettem be az egyetemre „politikai bűneim” miatt.

Vámos Miklós (Fotó: Emmer László/Líra Könyv)

Ma is emlékeztetnem kell magam arra, hogy a kormány szemében sikeres regényíróként a magyar irodalmon belül másokkal együtt én is nehézfegyver vagyok, ezért természetesen cenzúrázni akarnak.

Én egy nyitottan gondolkodó regényíró vagyok. A könyveim megírása általában évekig tart; amikor hosszabb ideig írok, úgy érezhetem, mintha elzárkóznék a világtól.

2023-ban hideg van itt, és nem csak a tartós gáz- és áramválság miatt. Hűvös idők ezek. A tollammal (és az írógépemmel és a számítógépemmel is) próbálok boldogulni. Csak remélni tudom, hogy nem kell visszaváltoznom soha ki nem küldött külföldi tudósítóvá, aki a világ eseményeiről tudósít, míg az én világom itt ragad.