Isztambul, az egykori Konstantinápoly, több mint 15 és fél millió lakóval rendelkezik. A világ egyik legnépesebb városa.

Konstantinápolyt 1453-ban II. Mehmed (1451–81) oszmán szultán szerezte meg a bizánci császártól, és államának új fővárosává tette, ekkor nevezte el Isztambulnak. Közigazgatási és kereskedelmi központként is szolgál(t). Közvetlenül a város 1453. május 29-i elfoglalása után II. Mehmed hódító seregei több napon át tartó mészárlást követtek el a város lakói ellen; egyes vélemények szerint azonban nem támadták meg a zsidó közösséget.

A város felújítása, benépesítése és virágzó fővárossá alakítása érdekében II. Mehmed arra törekedett, hogy a birodalom különböző vidékeiről áttelepítse a muszlim, keresztény és zsidó lakosokat, leginkább kereskedőket és kézműveseket.

Az 1477-es népszámlálás 1647 zsidó háztartást mutat Isztambulban, ami a teljes lakosság 11 százalékát teszi ki; 1489-ben ez a szám 2027-re emelkedett, és a 15. század fordulójára 100 000 lakosból 3600 zsidót találunk a városban. Egy 1535-ből származó oszmán anyakönyv 8070 zsidó háztartást nevez meg a fővárosban. A század közepén a zsidó lakosság száma 18 000 főről közel 50 000 főre emelkedett.

A város zsidósága a XVII.-től a XX. század elejéig

Ugorjunk kicsit időben, mégpedig a 17. századig. Az isztambuli zsidó közösség gazdasági és kulturális hanyatlása ekkor kezdődött, az Oszmán Birodalom általános hanyatlásával egyetemben. A 17. században több lakónegyedet pusztító nagy tüzek (1606, 1618, 1633) arra késztették az oszmánokat, hogy a zsidókat leginkább a Hasköy negyedbe költöztessék, ami változásokat idézett elő a közösség szerkezetében. Sok zsidó csatlakozott az új lakóhelyéhez közel lévő zsinagógákhoz, még akkor is, ha az egy másik közösséghez tartozott. Az 1603–1608-as oszmán népszámlálás szerint az isztambuli zsidóság 55,6 százaléka romanióta, 5,9 százaléka askenáz és 38,5 százaléka ibériai zsidó volt.

A 17. század folyamán sok szefárd zsidó, egykori anusim és sok olasz zsidó telepedett le Isztambulban, ami segítette a szefárd és az olasz gyülekezet növekedését. Ebben a században a zsidó lakosság sokkal integráltabb és homogénebb lett, szellemi vezetőinek többsége szefárd volt. Isztambulban a 17. századtól a 20. század elejéig működtek vallási kérdésekkel foglalkozó speciális szervezetek (issur vehetter). A kinevezettek rendeleteket adtak ki a kashruttal (kóserság), a rituális ügyekkel és az erkölccsel kapcsolatos kérdésekben. Bét din (vallási bíróság) működött a körzetekben, és létezett egy legfelsőbb beit din is.

IV. Murád szultán uralkodása alatt, 1633-ban vérvád robbant ki az isztambuli zsidók ellen, mondván, hogy húsvét előestéjén meggyilkoltak egy török ​​gyermeket. Az 1648–49-es lengyelországi mészárlásokat követően a kozákok, tatárok és ukránok sok zsidót fogságba ejtettek majd Isztambulban adták el őket. Az isztambuli zsidók versengtek egymással a foglyok megváltásáért, és ezzel zsidók ezreit mentették meg. Isztambul zsidó közössége követet küldött Olaszországba és Hollandiába, hogy pénzt gyűjtsenek a foglyok megváltására.

A 18. század folyamán több tűzvész (1704-ben, 1715-ben, 1729-ben, 1740-ben, 1751-ben és 1756-ban) pusztított a zsidó negyedben. Ezek közül a legnagyobb 1740-ben volt, mely után a zsidók nem építhették újjá lakóhelyüket. Ennek eredményeként a legtöbb zsidó Ortaköybe és Galatába költözött. Mások Üsküdarban, Hasköyben és Piri Paṣában telepedtek le. 1740-ben a nagyvezír új kiáltványokat adott ki a keresztények és zsidók öltözködésére vonatkozóan, megtiltva számukra bizonyos színek és szőrme viselését. A 18. században a szultánok továbbra is alkalmaztak zsidókat orvosként és tanácsadóként.

Amikor Napóleon megszállta Egyiptomot, III. Szelim szultán azt követelte a zsidóktól, hogy a férfiak szolgáljanak a haditengerészetnél, amit meg is tettek. 1807-ben a zsidók a többi polgár között teljesítette a kormány azon parancsát, hogy erősítsék meg a város védelmét. A görög szabadságharc idején az oszmánok nem keresztényeket is behívtak, köztük mintegy 500 zsidót. 1772-ben III. Musztafa (1757–74) csődbe vitte a zsidó közösséget, amikor hatalmas adókat vetett ki egy katonai kampány finanszírozására.

A 18. és 19. század folyamán a Tóra tanulás visszaesett, a többség a Tánách-ot sem tudta olvasni eredeti nyelven. Ez volt az oka annak, hogy vallási könyveket jelentettek meg spanyolul és ladino nyelven. Bár hanyatlás tapasztalható a korban a vallás területén, a jesivák száma is csökkent, mégis sok rabbi volt aktív, akik a tanítás mellett jelentős könyveket állítottak össze.

A 19. században a törökök és a zsidók közötti kapcsolatra a tolerancia volt jellemző, mely a keresztények viszonylatában már nem mondható el. 1821. április 27-én Benderli Ali pasa megparancsolta három zsidónak, hogy vigyék el a kivégzett görög pátriárka holttestét. Miután teljesítették a parancsot, lázadás tört ki, becslések szerint 5000 zsidó sérült meg ekkor. 1826-ban II. Mahmud szultán parancsára kivégeztek több vezető zsidót Isztambulban, akik gazdasági kapcsolatban álltak a janicsár alakulattal. A 19. század folyamán az isztambuli zsidóság lélekszáma stabilan 50-55 ezer fő körül alakult. Ez a statisztika oszmán népszámlálásokon és egyéb forrásokon alapul.

1835-ben megalapították a ḥakham bashi (főrabbi) hivatalát, Abraham haLevi volt az első vezetője. A ḥakham bashi hivatala megnövekedett tekintélyre és jelentőségre tett szert a 19. században. Az isztambuli zsidó közösségen belüli heves hatalmi harc középpontjába is került. I. Abdul-Medzsid szultán uralkodása alatt a hatóságok engedélyezték a zsidók felvételét az orvosi katonai iskolába, és eltörölték a közvámadót (1853). A khaṭṭ-i humayun (“szultáni rendelet”, 1856) megjelenése következtében a világi vezetés erősödni kezdett a vallási vezetés rovására különböző közösségekben, köztük a zsidókéban is. Szakadások következtek be a progresszív-értelmiségi körök és a közösségen belüli konzervatív-vallásos zsidók között.

A 19. század közepén nagyszámú zsidó érkezett Isztambulba Ausztriából, Németországból, Magyarországról, Lengyelországból, Romániából és Oroszországból, akik az oszmán szefárd közösség mellett maradtak fenn. 1906-ban, az 1905-ös forradalom következtében jelentős számú menekült érkezett Oroszországból. Isztambul zsidó lakossága a 20. század elején 100 000 főre nőtt. A 20. század elején a közösségi szervezet két külön tanácsból állt: a vallási bíróságból (bet din) és a világi tanácsból, utóbbi a zsinagógák, iskolák, kórházak stb. adminisztratív és pénzügyi ügyeivel foglalkozott.

Zsidók Isztambulban 1923-tól napjainkig

1923-ban kiáltják ki a Török Köztársaságot. Törökország fővárosa innentől kezdve Ankara. A Kemal Atatürk által létrehozott török ​​állam nemzeti és világi jellege súlyosan befolyásolta a zsidók helyzetét Isztambulban. A zsidó közösség vallási autonómiáját biztosító törvények hatályukat vesztették. Az olyan ügyek mint pl. a házasság ezek után a polgári joghatósághoz tartoztak.

A közösség elvesztette saját adók kivetésének jogát, így a kommunális intézmények önkéntes hozzájárulásoktól függtek. A szekularizációs intézkedések nemcsak a zsidókat érintették, hanem minden nem muszlimot. Ennek a politikának megfelelően a török ​​lett az oktatás nyelve az iskolákban a francia helyett. A kormány megtiltotta a helyi csoportok külföldi szervezetekkel való kapcsolódását. Így tilos volt a helyi zsidóknak többek között a Zsidó Világkongresszuson részt venni.

1932-ben szekularizálták a törökországi iskolákat, és betiltották a hitoktatást. Más nem muzulmán alattvalókhoz hasonlóan az isztambuli zsidókat súlyosan érintette az 1942-es tőkeilleték (varlik vergisi) kivetése. 1943 januárjában a kormány elkobozta a nem az előírás szerint fizetők vagyonát, és kényszermunkára küldte őket. Mintegy 1500 isztambuli zsidót küldtek az ashkale-i munkatáborokba, kb. 40 fő nem tért vissza.

1949-ben a török ​​nemzetgyűlés törvényt fogadott el, amely autonómiát biztosított a zsidó közösségnek a belügyekben. A hitoktatást, amelyet addigra kizárólag a zsinagógákra korlátozták, a normál tanterv részeként engedélyezték az iskolákban. A zsidók nagy része járt az állami iskolákba, majd sokan állami egyetemeken tanultak tovább. A zsidó orvosok, jogászok, mérnökök fontos szerepet játszottak az ország életében,valamint a kereskedelemben.

Az 1948-ban 55 000-re becsült isztambuli zsidóság száma az 1955-ös, illetve az 1965-ös népszámlálás során 32 946-ra, illetve 30 831-re csökkent az Izrael Államba irányuló nagyarányú kivándorlás következtében. 1970-ben becslések szerint 30 000 zsidó élt Balatban, Hasköyben, Ortaköyben és más negyedekben.

A közösség tagjai között a 20. század második felében és a 21. században jelentős a szolidaritás. Sokan közülük a kivándorlást fontolgatják, nem alakítanak ki kapcsolatot a többségi lakossággal. Iskolákat alapítanak gyermekeiknek, de a helyi zsidók többsége török ​​iskolába járatja gyermekeit.

A Shalom hetilap az isztambuli közösség egyetlen írott sajtója. A városban 16 zsinagóga működik, ebből három naponta tart nyitva. A zsidók 63%-a évente egyszer vagy kétszer jár zsinagógába. Körülbelül 600 6 és 18 év közötti diák tanul a Mahazikei Torah nevű oktatási intézményben a világi iskola mellett. Napjainkban 24 000 főre becslik az isztambuli zsidóság lélekszámát.

Felhasznált forrás:

https://www.jewishvirtuallibrary.org/istanbl-turkey

https://www.allaboutturkey.com/jews.html