A kelet-európai zsidó bevándorlók gyermekeként született Emile Bocian körülbelül 100 ezer felvételt készített a manhattani kínai negyedről. Soha nem tanult meg kínaiul, bár önjelölt „Chinatown-szakértőnek” nevezte magát.

Emile Bocian fotós lengyelországi zsidó bevándorlók gyermekeként nőtt fel New Yorkban, de mikor 1990-ben 78 évesen meghalt, hihetetlen örökséget hagyott hátra Manhattan nyüzsgő kínai negyedének krónikásaként – írja többek között a Forward és az Arutz Sheva Gergely Júlia Jewish Telegraphic Agency honlapján megjelent cikke alapján.

Emile Bocian egy Ricohflex kamerával (Jocelyn Kaplan jóvoltából)

A kezdetek és a munka

Bocian 16 éves korában kapta első fényképezőgépét. A középiskola után színjátszással és forgatókönyvírással próbálkozott, és az 1940-es évek közepén már két vígjátéki kiadvány, a Humor Business és a Comedy World munkatársa volt. 1951-ben társszerzőként írt egy rövid cikket a The New Yorker számára Cham-Ber Huangról, egy kínai szájharmonika-virtuózról. Ez idő tájt kezdett el dolgozni a Mayo & Associates nevű PR-cégnek, amelynek tulajdonosa Waldo Mayo, a híres színésznő és színházi producer, Lucille Lortel testvére volt. Később megalapította saját cégét, az Emile Bocian Associate-et.

Bocian, akinek csak hobbija és nem is hivatása volt a fotózás, az 1970-es és 1980-as években mintegy 80 000-100 000 felvételt készített, a sűrűn lakott alsó-manhattani negyedről a bűnügyi helyszínektől kezdve a felvonulásokon át a hírességekig mindent dokumentált. Ezeknek a fotóknak tucatjait a The China Post című, egykor 30 000-es példányszámú napilap közölte. A többi azonban rendezetlen, jellegtelen irattartó dobozokban maradt, amelyekkel unokatestvérei mit sem törődtek, amikor kitakarították a Confucius Plaza Apartment Complexben lévő lakását. Bocian volt az egyetlen nem kínai lakó, amíg ott élt.

Az események figyelemre méltó fordulataként azonban a fényképeket egy régi barátja, Mae Wong kínai-amerikai színésznő mentette meg. A Kínaiak Amerikában Múzeuma (Museum of Chinese in America – MOCA) a Zsidó Történelmi Központtal (Center for Jewish History) együttműködve mutatta be Bocian munkásságát az „Egy hihetetlen fotóriporter” című kiállításon. A kiállítás 2021. augusztusban nyílt meg, és nemrég meghosszabbították 2022. március 21-ig.

Walker háromszög és a Lóng Xīng húsfeldolgozó üzem (龍興肉食公司) (Fotó: Emile Bocian, a Kínaiak Amerikában Múzeumának jóvoltából, évszám nélkül)

„Meglepett a kínai negyedben készített fotóinak mennyisége, és megdöbbentett, hogy milyen kevés elismerést kapott” – mondta Kevin Chu, a MOCA gyűjteményi igazgatóhelyettese a The New York Jewish Weeknek. „El akartunk mesélni egy történetet Bocianról és az általa dokumentált emberekhez és helyekhez fűződő kapcsolatáról”.

A MOCA és a Zsidó Történelmi Központ közötti partnerség 2016-ban alakult ki egy, a zsidó és kínai bevándorlók és menekültek tapasztalatainak metszéspontjait feltáró pályázati projekt részeként, amelynek eredményeként a zsidó intézményben digitalizálták a MOCA archívumát.

Kínai és zsidók együtt és egymás mellett

„Generációkon keresztül kínai és zsidó bevándorlók és menekültek éltek egymás mellett Manhattan Lower East Side és Chinatown negyedében” – mondta Rachel Miller, a Zsidó Történelmi Központ archívumának és könyvtárának vezetője a The New York Jewish Weeknek.

„Ezek a közösségek nemcsak az amerikai idegengyűlölet, a kirekesztő gyakorlatok és az asszimilációs nyomás ismert súlyát érezték, hanem a ruhaiparban is hasonló munkaerő-mintákat követtek, és magukra vonták a »minta-kisebbségek« problematikus sztereotípiáját.”

Egy 1975-ös tüntetés a rendőri brutalitás ellen, miután Peter Yew-t, a kínai közösség egyik tagját a rendőrség megölte (Fotó: Emile Bocian, a Kínaiak Amerikában Múzeumának jóvoltából.)

„Az amerikai zsidó és a kínai-amerikai történelem komoly, összehasonlító elemzése nehezen hozzáférhető” – tette hozzá. „De a miénkhez hasonló, közösségek közötti projektek új kutatásokra ösztönöznek, és elősegítik a nagyobb tudatosságot mindazok körül, amelyek összekötnek bennünket az egymást átfedő küzdelmeinkben és sikereinkben.”

A digitalizálási folyamat során mindkét múzeum levéltárosai felfigyeltek arra a fotóriporteri munkára, amelyet a szemüveges és hajbókoló zsidó fotós a kínai negyedben végzett – annak ellenére, hogy a kínai kultúrában kívülállónak számított, ráadásul nem beszélte egyik kínai nyelvjárást sem.

Bocian, akinek a napi munkája a PR-szakmában volt, talán nem is foglalkozott a zsidó és a kínai közösségek komoly, összehasonlító elemzésével (a kínai negyed iránti érdeklődése először akkor ébredt fel, amikor egy kung-fu film sajtóanyagát készítette), fotóin keresztül viszont megörökítette az élet olyan hétköznapi aspektusait, amelyekben a bevándorló közösségek New York-szerte osztoztak: a közös ünneplést, a büszkeséget és a „másságtól” való félelmet, az etnikai negyedek kisvárosi hangulatát, amely gyakran kontrasztot jelent a nagyvárosi élet anonimitásával szemben.

Az “Egy hihetetlen fotóriporter” kiállítás plakátja (MOCA, Center for Jewish History)

Bár Bocian viszonylag ismeretlen volt abban az időben, amikor a kínai negyedben dolgozott, fotói a részletekre való odafigyelésről és a New York-i hiánypótló közösségek élénksége iránti lelkesedésről tanúskodnak. Chu és Lauren Gilbert társkurátorok, a Zsidó Történelmi Központ közszolgálati vezetői, néhány olyan dokumentumot vissza tudtak szerezni az életéről, amelyek megvilágítják a személyiségét, köztük a szintén lengyelországi zsidó családból származó mentalista és bűvész Chan Canasta levelezését.

Emile Bocian levelezése

Leveleiben Bocian elmondja, hogy kitalálta azt a mesét, hogy Kaifengben született, egy kínai városban, ahol egykor egy kis zsidó közösség élt – részben viccből, de azért is, hogy megnyerje a helyi lakosok bizalmát. „Mint veterán PR-os, Bocian soha nem hagyta, hogy a tények egy jó történet útjába álljanak” – hirdeti a kiállítás.

Egy 1976-os, Canastának írt levelében Bocian humorosan összehasonlítja a kínai és a zsidó New York-iakkal kapcsolatos megfigyeléseit.

„A kínai ügyek szakértőjévé váltam” – írja. „Több kínai csoportot ismerek, mint az átlagos New York-i kínai. Ez egyszerű. Én zsidónak gondolom magam. Vannak Fifth Ave-i, Park Ave-i, West Side-i, uptowni, westchesteri zsidók. Ugyanez a helyzet a kínaiakkal. A Fifth Ave-i kínaiak nem beszélgetnek a „belvárosi” kínaiakkal. Ahogyan az uptowni zsidók sem beszélnek a Lower East Side-i zsidókkal… Mindenesetre ez az első alkalom, hogy a „belvárosi” New York-i kínaiaknak egy profi sajtóügynök segít.”.

A New York-i Beth Israel Medical Center sürgősségi bejáratának négynyelvű (angol-spanyol-jiddis-klasszikus kínai) felirata (Fotó: Emile Bocian, 1983. május, a Kínaiak Amerikában Múzeumának jóvoltából.)

Az „Egy hihetetlen fotóriporter” szintén ismét megmentette Bocian munkáját. 2020. január 23-án kigyulladt a MOCA történelmi épülete a Mulberry street 70-ben. Több száz műtárgy megsérült, de Bocian fotóit tartalmazó dobozok biztonságban voltak a Zsidó Történelmi Központban, ahová a digitalizálási munkálatok részeként és a kiállításra való tekintettel szállították őket. (A közösség támogatásával és állapotmegőrző erőfeszítésekkel végül a múzeumból származó anyagok 95%-át sikerült visszaszerezni, mondta Chu).

A tűz, majd a világjárvány késleltette a kiállítás megnyitását. Chu és Gilbert azonban 2020 decemberében egy átfogó, interaktív online kiállítást és fotógalériát készített, amely a mai napig online elérhető.

A kiállítás társadalmi haszna

A társkurátorok elmondták, hogy az online megjelenés óta több tucat ember kereste meg őket. Volt, aki a környéken élt, volt, aki a fotókon szereplők rokona volt, és volt, aki maga is szerepelt a fotókon.

„Hihetetlen volt” – mondta Gilbert a The New York Jewish Weeknek. „Sokkal több ember férhetett hozzá ezekhez a fotókhoz, mintha csak személyesen jelentek volna meg, és nagyon sok hiányosságot tudtunk pótolni az ismereteinkben azáltal, hogy az emberek felkerestek minket.”

Muhammad Ali Linda J. Lee-vel (középen) és M.B. Lee-vel (jobbra), a Chinese Consolidated Benevolent Association (Kínai Összevont Jótékonysági Egyesület) elnökével a Muhammad Ali Napon, 1974. december 9-én (Fotó: Emile Bocian, a Kínaiak Amerikában Múzeumának jóvoltából.)

Az egyik ilyen példában Bocian két fiatal pár dupla randevúját fotózta le. Valaki, aki az interneten látta a képet, felvette a kapcsolatot Gilberttel, hogy tudassa vele, hogy az egyik pár végül összeházasodott és boldog életet éltek együtt.

„Elgondolkodtat, hogy hány más anyag és gyűjtemény veszett el örökre, mert senki sem gondolt arra, hogy megmentse őket” – mondta Chu. „Remélem, hogy ez a kiállítás arra inspirálja az embereket, hogy dokumentálják saját közösségeiket.”