Egykor a klasszikus zsidó tanulmányok fellegvára volt a mai Litvánia fővárosa, Vilniusz. A Balti államban található város történelme, mely zsidó körökben leginkább a Vilnai Gáonról lett híres, azonban számos egyéb érdekességet is tartogat.

Az első zsidó lakoktól a XVII. századig

A Vilniuszban (Vilna) való letelepedésre 1527-ben kaptak engedélyt a zsidók I. Zsigmond lengyel királytól. 1551-ben már azt is megengedték az izraelitáknak, hogy a hercegi tanács tagjainak tulajdonában lévő épületekben lakjanak, amelyek a város joghatóságon kívül estek. Szervezett zsidó közösségről 1568-ból léteznek első ízben adatok, amikor a kile már adót fizetett maga után.
A szájhagyomány szerint az első zsinagógát fából építették a jelenlegi litván fővárosban, 1573-ban. 1592-ben pedig az épület melletti utcát “Zsidó utcának” nevezték el. Annak ellenére, hogy ugyanebben az évben megtámadták a vilniuszi zsidókat és kirabolták az üzleteiket és házaikat, valamint a zsinagógát, a következő évben II. Zsigmond megújította a kiváltságokat, lehetővé téve számukra a városban való kereskedelmet és lakhatást.

1633 februárjában a vilniuszi zsidóság kiváltságokról szóló chartát kapott, amely lehetővé tette számukra a kereskedelmet, bármely kézműves tevékenység folytatását, amely nem tartozik céhszervezet alá, de korlátozza tartózkodási helyüket a városban. Továbbá engedélyt kaptak egy új, kőből épített zsinagóga felállítására is. 1634-ben és 1635-ben a vilniuszi zsidókat ismét kifosztották. A következő évben a IV. László által kinevezett vizsgálóbizottság kötelezte a város önkormányzatát, hogy megvédje a zsidó lakosokat; az elszenvedett károk kompenzálására a zsidók 20 épületben kaptak engedélyt alkoholtartalmú italok értékesítésére. A jezsuita akadémia hallgatói azonban 1639-ben és 1641-ben a zsidó lakosok ellen erőszakos cselekedeteket követtek el.

A XVII. század első felében Prágából és Frankfurtból is érkeztek zsidók Vilniuszba, köztük számos tudós is volt, akik tudásukkal és egyes esetekben vagyonukkal gazdagították a helyi közösséget. A kiskereskedők és a kézművesek száma szintén nőtt, és ebben az időszakban mintegy 3000 zsidó lakosa volt a városnak (összesen 15 000 fő élt ekkor Vilniuszban).

Zsidók a városban a XVIII. és XIX. században

A XVIII. század elején Vilniuszt elfoglalták a svéd és az orosz csapatok. A zsidók egyénileg, illetve közösségi szintem sem tudták kifizetni a rájuk kivetett adókat, azonban a században akadtak olyan uralkodók, akik védelmezték a zsidókat (sajnos nem mindegyikük). A XVIII. század közepére 3500 főre nőtt a helyi izraeliták lélekszáma.

A XVIII. század utolsó éveiben Lengyelországtól az Orosz Birodalomhoz került Vilniusz irányítása, a zsidó közösség pedig tovább növekedett. 1800-ban már körülbelül 5700 zsidó lakosa volt a mai litván fővárosnak.

A XIX. században Vilniusz reneszánszáról beszélhetünk. A város ismét a térség fontos kereskedelmi és politikai központjává nőtte ki magát. Számos modernizációs kezdeményezés valósult meg a településen, pl. telefonhálózat, vasút és szennyvízelvezető rendszer kiépítését is végrehajtották. Mivel vidéken nagyon nehéz volt az élet e korszakban (is), sokan költöztek a városba. Vilniusz népessége 53 000 főre nőtt, közülük 20 000-en zsidó vallásúak voltak. Sok zsidó fiatal képzelte el a jövőjét Vilniuszban, mivel a város Kelet-Európa egyik legfontosabb oktatási, kulturális és politikai központjává vált. Zsidó népessége tovább emelkedett, az 1880-as évek elején megközelítőleg 40 000-re (a teljes népesség 45% -a). 1847-ben a zsidó hitközség státusa megerősödött a városban, miután az orosz oktatási miniszter is engedélyezte, hogy a kormány által támogatott rabbi- és tanárszeminárium létesüljön Vilniuszban. Moses Montefiore is viszonylag hosszasan tartózkodott a városban 1846-ban, ezzel is jelezve annak kiemelkedő fontosságát. Sajnos a pozitív események mellett kolerajárványok, fizikai erőszak és magas adófizetési kötelezettség is kijutott a zsidóknak ekkoriban.

A tizenkilencedik század közepéig a héder és a Talmud Tóra voltak az uralkodó vallási oktatási intézmények a településen. A vilniuszi közösség fontossága és központi szerepe ellenére a XIX. század első negyedében nem működött kiemelkedő yeshiva. Mindazonáltal a városban olyan tudósok tanultak és tanítottak, mint, Eliyahu ben Shelomoh Zalman és Shemu’el Strashun. A város máshonnan is vonzott tudósokat, például Avraham Danzig-et, Ḥayim Naḥman Parnast és Yisra’el ben Ze’ev Volf Lipkint (Salanter), a Muszár (zsidó etika) mozgalom alapítóját. A Ramayles-t, az első jól ismert yeshiva-t Vilniuszban, az 1820-as évek közepén hozták létre, és a második világháborúig zajlott oktatás az intézményben. 1827-ben megalakult a Negyven nevű Yeshiva, egy kicsit több mint egy évtizeddel később pedig megalapították a város harmadik Yeshivaját is. E közismert yeshivák mellett kisebb oktatási központok működtek a város különböző pontjain.

A Vilnai Gáon

A XIX. századtól Vilniusz a kelet-európai hászkálá mozgalom (zsidó felvilágosodás) egyik központjaként is működött. A hászkálá hívei külön iskolát és központot hoztak létre maguknak. Az 1830-as és 1840-es években az irányzat tagjai koedukált oktatási intézményekbe járatták gyermekeiket és gyakran zsidó gyermekek polgári oktatási intézményben tanultak. 1893-ban már 11 olyan zsidó iskola működött a városban, melyet az állam tartott fent. Ugyanakkor a hédereknek még ekkor is kiemelkedő szerepük volt. 1901-ben 7 lányiskola működött, több mint 850 diákkal.
Vilniusz a zsidó tudományok mellett az újságírás központja, a héber és jiddis irodalom fellegvára volt. Nem csak újságokat, hanem Talmud köteteket is kiadtak helyi zsidó nyomdász családok.
1860-tól II. Sándor cár számos reformot vezetett be. Ennek eredményeképp kibővítették a zsidók által megvásárolható földterület méretét, katonai szolgálatot tölthettek be izraeliták továbbá azt is engedélyezték, hogy különböző közintézmények (pl. kórházak, bankok) igazgatótanácsának tagjai legyenek.

Vilniusz zsidó népessége 1897-ben nagyjából 63 000-re (a teljes népesség 41% -ára) duzzadt, 1901-ben 76 000-re (46%), 1903-ban 85 000-re (52%) és 1905-ben kb. 100 000-re (51%). Ez a gyors növekedés egy jelentős proletár osztály kialakulásához vezetett, amelynek következménye a bérek csökkenése és a szegénység növekedése. Munkavállalók ezrei nedves, nagyon rossz állapotban lévő lakásokban éltek, ezt a helyzetet kissé enyhítették az olyan zsidók, mint például Maurice de Hirsch báró nagylelkű támogatása. A szegénység növekedését némileg egyensúlyozta sok fiatal zsidó emigrációja, elsősorban Dél-Afrikába. Az 1881. évi ukrajnai pogromok, valamint III. Sándor, II. Miklós és a helyi kormányzók részéről a zsidókkal szembeni ellenségeskedés hozzájárultak a feszültség növekedéséhez a város zsidó és nem zsidó lakossága között, és 1900-ban egy vérvád is kirobbant.

Folytatjuk…