II. József kötelezte a zsidókat, hogy német nevet vegyenek fel. Amennyiben ezt nem tették meg 1788-ig, súlyos pénzbüntetésre vagy száműzésre számíthattak.

Egészen a 18. század végéig sok izraelitának csak az apja neve szolgált „vezetéknévül”, pl. Eliézer Ben Jákov (Eliézer, Jákov fia). Másoknak főként tánáchi eredetű családneve volt, a kohanitáknak főleg Kohn, Cohen, Kohner, a levitáknak Lőw, Lévi volt a jellegzetes első nevük. Nem volt ritka az sem, hogy bibliai eredetű neveket használtak családnévként, pl. Salamon, Dávid. De az is előfordult, hogy magyar eredetű vezetékneveket használtak.

II. József 1787 júliusában rendelte el, hogy a zsidók kötelesek német vezetékneveket viselni. Az érintettek hivatalos dokumentumot kaptak a procedúráról. Bizonyos neveket, mint pl. a Lévi vagy Kohn, hivatalossá tettek, míg másoknak új nevet kellett választaniuk maguknak. Gyakran előfordult, hogy egy jól hangzó névért drága árat kellett fizetni, ilyen név pl. a Herzog (herceg), vagy Rosenberg (rózsahegy), az egyszerűbb neveket nem kellett megvenni, pl. Roth (vörös), Klein (kicsi) vagy Braun (barna).

A 19. században a nevek magyarosításának hulláma kezdődött el. A XIX.-XX. század fordulóján rengeteg zsidó magyarosíttatta német vagy szláv eredetű vezetéknevét. 1894 és 1918 között több mint 55 000 izraelita változtatta meg nevét ebben a szellemben. A legtöbben német nevük magyar megfelelőjét választották új névül, pl. Fehér (Weiszből), Fekete (Schwarczból). Mások német nevük kezdőbetűjét tartották csak meg, pl. Kovács (Kohnból). A harmincas évek első felében megszabták, hogy hányan változtathatnak nevet, 1937-től pedig mindenfajta indoklás nélkül visszautasították a névmódosítási kérelmeket.

A vészkorszak utáni három évben több mint 23 000 zsidó változtatott nevet, ezzel is ki akartak lépni zsidó mivoltukból.

II. József rendeletének az a legfőbb és egyben legnegatívabb eredménye, hogy a legtöbb zsidó héber nevét csak vallási eseményeken használja.